Sokat gondolkoztam már rajta, hogy miért van az, hogyha felvonóval megyek fel egy hegy csúcsára, az messze nem olyan élmény, mintha gyalog (mászva), hiába ugyanolyan szép a kilátás, és hiába sokkal megerőltetőbb az utóbbi (főleg lefelé).
Új példaképem, Zsigmondy Emil könyveit (Az Alpok veszélyei, Im Hochgebirge, ami magyarul a borzalmas "Alpesi kalandozások" címet kapta) olvasgatva megkapjuk a választ:

"Laikus közönség gyakran teszi föl a kérdést: Mivégre kell hát fölmásznotok a hegy tetejére, életveszélynek tenni ki magatokat, mikor idelentről is éppoly jól lehet a csúcsokat csodálni?
Jégtűivel, tornyaival olyan tud lenni egy gleccser, mintha a háborgó tenger fagyott volna jéggé egy szeszélyes pillanatban. A csodálatos sziklafalak és ormok gótikus katedrálisra emlékeztetnek. Egy-egy hegycsúcsról olyan kilátás esik, mely fenségében, nagyszerűségében semmihez sem fogható. Ám nem egyedül e természeti csodák vonzása az, ami bennünket a kitaposott utakról letérít. Másik nagy hajtóerő a nehézségek leküzdésén érzett ujjongó öröm. Így érez a tornász is, ha hosszas edzés, és próbálkozás után sikerül végre egy nehéz gyakorlatot elvégeznie. A küzdelmesen kivívott győzelem öröme. De az újonc tornász nagy veszélynek teszi ki magát, ha olyan gyakorlattal próbálkozik, mely meghaladja képességeit, fölkészültségét. Épp így csak csúfos kudarcra számíthat az, aki egyedül, szakavatott vezetés nélkül, tapasztalatok híján vágna neki a magashegyeknek. Ahhoz, hogy jó hegymászó válhassék az emberből, nemcsak fizikai adottságok szükségesek, de a megfelelő lelki-szellemi kondíció is. Testnek és léleknek szigorú iskolája, egészségüknek kiapadhatatlan forrása a hegymászás, és ez mindig elég ok lesz arra, hogy a csúcsok felé vonzza a rátermetteket."